Elhunyt Kertai Pál, a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karának Professor Emeritusa, Magyarország első tisztifőorvosa.
Kertai Pál professzort a Debreceni Egyetem, a Népegészségügyi Kar, az Általános Orvostudományi Kar, valamint az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat saját halottjának tekinti.
Búcsúztatása 2016. június 8-án szerdán 11 órakor lesz a Debreceni Köztemető 2-es számú ravatalozójában.
Kertai Pál Professzor Úrtól búcsúzunk
2016. május 25-én a reggeli órákban mély megdöbbenéssel értesültünk arról, hogy Kertai Pál Professzor Úr váratlan hirtelenséggel távozott közülünk. Hallgatói szigorlatokat készített elő, kirakta az asztalra a tételeket, de a hallgatókat már nem hívta be a terembe…
A hír hallatán a döbbenet hitetlenkedéssel társult, hisz semmi nem utalt rá, hogy félbemaradnak nagy sikerrel kecsegtető kísérletei, elárvul a „kisház” dolgozói szobája, ahova olyan tisztelettel és szeretettel jártunk, s ahol mindig olyan kedves érdeklődéssel fogadott bennünket. Egy kiváló embertől, egy karizmatikus oktatótól, egy, a tudomány nyitott kérdései és új eredményei iránt mindig rendkívüli érdeklődést mutató kutatótól, egy hazánkban meglehetősen mellőzött szakterületet példaértékű felkészültségével, színes egyéniségével, lelkesedésével és elkötelezettségével felminősítő szakembertől kell búcsúznunk.
Kertai Pál Professzor Úr 1927. december 20-án született Veszprém megye kis falujában, Tótvázsonyban, de iskoláit már Budapesten végezte. Apai nagyanyja fiaiban meghiúsult álmát kis unokája révén akarta megvalósulva látni. Szeretettel terelgette az orvosi pálya felé: Paul de Kruif „Bacillusvadászok” című könyvét ajándékozta neki 10. születésnapjára, s 15. születésnapjára már Pólya Jenő épp akkor megjelent „Az orvostudomány regénye” című könyvét kapta meg tőle. „Nagyanyám győzött” – nyilatkozta Professzor Úr.
Professzor Úr az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán 1951-ben szerzett orvosi diplomát summa cum laude minősítéssel. Egyetemi tanulmányai alatt nemcsak a szakmai ismeretek, de az oktatói/kutatói/emberi példák iránt is rendkívüli fogékonyságot mutatott, s pályája emlékezetében több mint fél évszázad múltán is hálás tisztelettel idézte fel mindazokat a professzorokat (Mansfeld Gézát, Faragó Ferencet, Dabis Lászlót), akik a későbbi pályájának alakulását meghatározó, azt megalapozó értékeket közvetítettek számára.
Végzés után hat éven keresztül a Pázmány Péter Tudományegyetem Kórélettani Intézetében dolgozott, ahol táplálkozáskórtannal és a pajzsmirigy kórélettanával foglalkozott. Soós József professzortól – elmondása szerint – egész életútját meghatározó indíttatást kapott: miszerint a politikát ki kell zárni a munkahely falai közül, felkészülten és elkötelezetten kell oktatni, eredményesen kell művelni a „kísérletes közegészségtant”, s emellett szeretni, építgetni kell magunkban és másokban a „homo ludens-t”.
1958-tól az Országos Közegészségügyi Intézet Élettani és Kórélettani, valamint Biológiai Gyógyszerellenőrző Osztályának vezetője, később a Település-egészségügyi Főosztály főosztályvezetője lett. Ebben a pozíciójában felelős volt az intézet levegő-, víz-, talaj-, település- és iskola-egészségügyi tevékenységéért, de emellett kutatási tevékenysége is kiszélesedett: a levegő és az ivóvíz szennyező anyagainak, valamint a zaj és az ionizáló sugárzás hatását tanulmányozta állatkísérleti modellekben, illetve a bakteriális endotoxinok neuroendokrin rendszerre kifejtett hatását vizsgálta. Meghatározta a pajzsmirigy-hormonok élettartamát a szérumban, igazolta a bakteriális endotoxinok zsíranyagcserére kifejtett hatását, kimutatta a granulocita-mobilizáló faktor és az endogén pirogén azonosságát. 1963-ban kandidátusi, majd 1973-ban akadémiai doktori fokozatot szerzett. Kutatói pályája kiteljesedett, de mint oly sokszor említette: „az oktatás nagyon hiányzott – én azt a Soós-intézetben nagyon-nagyon megszerettem”.
Ezt az óriási hiányérzetet szüntette meg kinevezése a Debreceni Orvostudományi Egyetem Közegészségtani és Járványtani Intézetének élére 1974-ben. „Én itt Debrecenben megtaláltam a mennyországot” – mondta „Pályám emlékezete” címmel, 84 évesen tartott előadásában. Egyetemi előadásait zsúfolásig telt tantermekben, oktatási időn kívül is a társaságát kereső hallgatóságnak tartotta. Kertai-teadélutánokon a közegészségtan professzorában a humanista tudóst, a kultúra iránt fogékony és annak közvetítésére példátlan adottságokkal rendelkező embert is megismerhették a hallgatók. Előadásain olyan „arcok” jelentek meg, akikről eddig azt sem tudtuk, hogy egy évfolyamra járunk. Már az 1970-es években a XXI. század elején „újnak”, „modernnek” tartott megelőző orvostant és népegészségtant oktatta – az egészség komplex, biológiai és társadalmi meghatározottságát. Új kutatási terület felé nyitott: a kémiai karcinogenezis vizsgálatát alapozta meg és vitte sikerre Debrecenben. A kémiai rákkeltők hatásának jellemzését munkatársaival állatkísérletekben számos megközelítésben elvégezte. A kémiai úton előidézett, majd transzplantált leukémiák, máj-, vese- és agytumorok növekedésének és áttétképzésének kvantitatív vizsgálatára általa kidolgozott módszerek az elmúlt évek kollaborációs kutatásaiban is eredményesen kerültek alkalmazásra. Több száz tudományos közleménye jelent meg magyar, angol, német és olasz nyelven. Ezen időszak alatt, részben átfedő periódusokban az MTA Egészségtudományi Bizottságának elnöke, a Magyar Higiénikusok Társaságának alelnöke, a Magyar Élettani Társaság és a Magyar Táplálkozástudományi Társaság vezetőségi tagja, a Népegészségügy főszerkesztője, az Egészségtudomány, valamint a Journal of Hygiene, Epidemiology, Microbiology and Immunology folyóiratok szerkesztőségi bizottságainak tagja volt.
1989 az az év, amely munkásságában új fejezetet nyitott. A Magyar Tudományos Akadémia ad hoc bizottságának tagjaként hatvan oldalas tanulmányt írt az akkor már súlyos epidemiológiai és demográfiai krízis jeleit mutató magyar népegészségügyi helyzetről, melyet négy oldalas összefoglalóval egészített ki: „… elérkezett az idő a közegészségügyi-járványügyi hálózat korszerűsítésére és hatékonyságának fokozására” – konkludált. Az akkori egészségügyi szakpolitika szaván fogta: miniszteri biztosként kapta feladatul a magyar tisztiorvosi rendszer „felélesztését régi formájában”, melyet természetesen nem a régi formájában akart „feléleszteni”, de egy hatósági feladatok mellett széleskörű népegészségügyi szolgáltatásokat nyújtó intézményhálózattá kívánt formálni. Irányította az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot életre hívó törvény kidolgozását, s a Magyar Köztársaság első tiszti-főorvosaként lehetőséget kapott a Szolgálat megszervezésére, és az első népegészségügyi program megalkotására. Számára ez megtisztelő feladatot jelentett, szolgálatot a Szolgálatért, de ugyanakkor nem csekély áldozatot követelt. A munka egész embert igényelt, ezért 1993-ban lemondott tanszékvezetői beosztásáról, ideiglenesen elhagyta a katedrát, amin teljes életet élt és erre való késztetést és képességet közvetített. De tiszti-főorvosként is tanított: nem orvostanhallgatókat, hanem népegészségügyi szakembereket szakmára, tisztességre, áldozatvállalásra, hű kötelességteljesítésre. Aki egyszer munkatársává lett soha nem felejti, s élete nagy ajándékénak érzi, hogy ismerhette, s többé-kevésbé megismerhette.
1995-ben visszatért az intézetünkbe – pro forma nyugdíjasként –, majd 1999-től emeritusz professzorként vett részt a Megelőző Orvostani Intézet oktató- és kutatómunkájában biológiai léte utolsó pillanatáig.
Kitüntetéseket kapott: a Munka Érdemrend arany fokozatát (1984), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét (1995), Fodor József-díjat (1972, 1996), Hőgyes Endre-díjat (1994), Johan Béla-emlékérmet (1998), Debrecen város Hatvani-díját (2003), Batthyányi-Strattmann László-díjat (2011). De legnagyobb elismerésként azt hiszem, a szüntelenül felé áradó szeretetet, nagyrabecsülést élte meg.
Kertai Pál nagy formátumú, lenyűgöző szakmai és kulturális műveltséggel bíró ember volt. Hibátlan? Óh, dehogy. A „hibátlan” emberek szürkék, unalmasak, nyomtalanul távozók. Akik hibáiról beszélnek azok konfliktuskerülést, túlzó aggodalmaskodást, eltúlzott szerénységet emlegetnek.
Konfliktuskerülő volt? Igen, érzékeny helyzetekben kerülte a konfrontációt – kivéve tiszti-főorvosként a népegészségügy jövőjét meghatározó kérdésekben, ezért két infarktussal fizetett –, egyébként mindig konszenzusra törekedett. Fontosnak tartotta a meggyőzést, azok meggyőzését, akikkel együtt akart élni, dolgozni.
Aggodalmaskodó volt? Igen, aggódott szeretteiért: az Ő feleségéért, az Ő lányáért, az Ő ÁNTSZ-éért. „Pályám emlékezeté”-ben mondta: „A tisztiorvosi rendszer összeomlott. Fogalmunk sincs, mit hoz a jövő, a jövőtől való félelem a keserűségem”. Ugyanakkor említett szeretteire, azok teljesítményére, eredményeire volt igazán büszke is.
Eltúlzott szerénység? Ő annyi dicséretet kiérdemelt, hogy azok ellenkezés nélküli fogadásával a kreatív kritika „szerénytelenséggel” vádolta volna. Egy esetre emlékszem, amikor ünneplést nem hárított: 1994. április 24-én, a Népjóléti Közlöny azon különszámának, mely „A hosszútávú egészségfejlesztési politika alapelveiről szóló program (A népegészségügy prioritásai az ezredfordulóig)” című – azóta is Kertai-programként emlegetett – 1030/1994. Kormányrendeletet tartalmazta. Tortát szeltünk, pezsgőt bontottunk az intézet könyvtárában, s Ő felhőtlenül boldognak tűnt, s arra a bejelentésre, hogy a „népegészségügyi program megjelenését és Kertai Pált ünnepeljük” csak annyit mondott: „Köszönöm, nagyon köszönöm”.
Kertai Pál rendkívüli intellektusú, nagy műveltségű, az emberek felé figyelemmel, jó szándékkal forduló, szerethető ember volt. Sokan keresték társaságát emeritusz professzorként is, s a Vele való társalgás – akár szakmáról, akár kultúráról, akár a mindennapok közéleti eseményeiről – mindenkinek nagy élményt jelentett. Élete, munkássága értelmezhetővé tette a kételkedők számára is Kosztolányi kitételét: „Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több…”.
Élete utolsó pillanatáig dolgozott felejthetetlen, karizmatikus oktatóként, elkötelezett és eredményes kutatóként. A Debreceni Egyetem ikonikus oktatójaként generációk őrzik és örökítik át emlékét.
Ne búcsúzzunk Tőle, hanem fogadjuk meg magunkban, hogy ha kétkedünk, elbizonytalanodunk döntési helyzetekben, elgondolkodunk azon, hogy Ő most mit tanácsolna?
S ne feledjük, ami fontos volt Neki, annak újraélesztéséért felelősek vagyunk.
Tegyünk meg mindent azért, hogy
Nyugodjon békében.
Ádány Róza egyetemi tanár
Kertai Pál utódja a Debreceni Egyetem, Népegészségügyi Kar, Megelőző Orvostani Intézet (egykori DOTE Közegészségtani és Járványtani Intézet) igazgatójaként
unideb.hu
