Nem portálunk nyerte a nagy múltra visszatekintő szegedi hírképversenyt, egy másik oldal már előttünk felfedezte, hogy pattannak ki a rügyek a Széchenyi tulipánfákon, magnóliákon, liliomfákon – kinek hogy tetszik. Sokat még nem mutat, mi hétfőn fotóztuk.
Történetüket, a kezdeteket sokan, sokféleképpen megírták már, íme egy erősen rövidített változat, amit teljességében még volt délmagyaros kollégám, Panek Sándor állított össze.
A téren talán sosem lett volna magnólia, ha Kállay Albert (1843–1922) főispán nem bolondja a virágoknak és virágos bokroknak. Őt, mint belügyminisztériumi tanácsnokot Tisza Lajos királyi biztos mellé Budapestről rendelték az árvízi újjáépítési munkálatokra, és aztán egész életére a városban feledkezett. Ő volt az, aki a Széchenyi tér, valamint az újszegedi liget fásítását is felügyelte. Mivel politikailag megbízható volt, és az embereket jól kezelte, négy év alatt fogalmazóból szegedi főispán lett – rövidesen Hódmezővásárhelyen és Szabadkán is. „Megválogatnia nem mindig sikerült, hogy kik intézzék Szeged ügyeit, de a kertészek kiválogatásában már magának tartotta fenn a döntést s épp olyan alapossággal tárgyalta le velük a virágok dolgát, mint amilyen lelkiismerettel intézte a történelmi nevezetességű sarokszobában a közügyeket.” – írták róla a ’20-as évek elején.
Kállay Albert az első magnóliákat az 1900-as évek legelején hozatta, a Délmagyarország szerint Hollandiából. A Széchenyi téri két fácska hamar híres lett, a szegediek rövidesen „a főispán tulipántja” néven emlegették őket. A népi név tudvalevőleg nem volt helyes, mivel a fák a sudár liliomfa (Magnolia obovata) fajtához tartoztak, a tulipánfa elnevezés pedig egy másik fafajra már foglalt volt (a Széchenyi téren van tulipánfa is).
A szegedi erdőtelepítő Kiss Ferenc nyilatkozta 1933-ban a Délmagyarországnak: a főispán azért ültette az egyik magnóliát éppen a saját városházi ablaka alá, hogy „mindig lássa, ha üdülést keres a hivatalos élet szürkeségében”. Móra Ferenc pedig azt írta, hogy „A csudálatos pompájú virágok azon a tavaszon fagytak el először, mikor a pátrónusuk lemondott a főispánságról. S attól fogva egyre senyvedtek, hogy nem az ő szeme vigyázta őket a sarokablakból”.
A tavaszi magnóliavirágzás több mint száz éve a város jeles eseménye. A Délmagyarország 1913-ban ilyennek látta a Széchenyi téri tavaszt: „A magnóliák legteljesebb pompájukban állanak a Széchenyi-téri parktükörben. Kis szatyros cselédek sietnek a zöldségpiac felé. Iskolás leányok, mint kedvesen libbenő barázdabillegetők, komoly félelmekkel suhannak a földgömbös iskola felé. Díjnokok, pocakos hivatalnokok, rendőrök. Itt-ott egy parányi színes folt, libegő toll, zizegő selyem (…)”.
Bár Kállayról közben elfeledkeztek – nevét utca őrzi Szegeden -, a város számára a liliomfák azóta is a tavaszt jelentik. Kivéve persze 1950. április 4-én, amikor a Délmagyarország új jelentést tárt fel mind a tavasz, mind a magnólia számára: „Bármerre néz az ember, zászlók, virágok s az ünnep felemelő hangulata. Talán még a természet is ünnepelni akarja ezt a mi nagy ünnepnapunkat, mert a Széchenyi-tér városháza felőli oldalán gyönyörűen virágba borultak a tulipánfák, hogy kifejezzék Szeged dolgozóinak azt a nagy szeretetét, háláját, ami eltölti őket ezen a legnagyobb nemzeti ünnepünkön, felszabadítónk, a Szovjetunió s annak nagy vezére, népünk barátja, tanítója, Sztálin elvtárs iránt.”
-ka-
Fotók: Frank Yvette
