Tavaly jelent meg a Gondolat Könyvkiadónál Vecsernyés Imre Kínai vaddisznók című prózakötete. Elolvastam, tetszett, és a környezetemben mások is így vélekedtek. Utána néztem, hagyott-e nyomot a sajtóban ez a munka – hát nem nagyon. Kollégák vagyunk, sokáig dolgoztunk egy szerkesztőségben, évtizedekig közös csapatban futballoztunk, innen a tegeződés, no meg az érdeklődés.
– Ahogy néztem, csak a Magyar Narancs és közös egykori lapunk, a Délmagyarország emlékezett meg a könyvedről. Igaz, mindkettő méltatta.
– Valóban, de megértő vagyok. Amikor bő egy évvel a könyv megjelenése előtt kettesével-hármasával elküldtem hét irodalmi folyóiratnak ezeket a kisprózákat, egyik helyről sem kaptam választ. Illetve telefonos érdeklődésre megtudtam, hogy az egyik szerkesztőségben elkeveredett a küldeményem, a másik főszerkesztője pedig azt mondta, hogy bár leközölné, de túl sokat kellene várniuk a kéziratoknak a megjelenésre, „ezért nem tartaná ott”. Nehéz mit kezdeni egy hatvan fölött járó kezdő szépíróval, aki ugyan tizenhét éves korában már publikált a Tiszatájban, majd nyolc évig házi szerzőnek minősült, majd csak több éves megszakításokkal jelentkezett. Igaz, versekkel. Mit kezdjen velem egy irodalmi műhely? Neveljen ki?
– Egyszerre érzek némi gúnyt és keserűséget is a hangodban.
– Szerkesztőként ahhoz szoktam hozzá, hogy a szöveget magát nézem. A Gondolat kiadóvezetője, Bácskai István is ezt az alapállást képviseli. Mondta is, sokat tud rólam, hiszen „megguglizott”, de őt nem érdekli, miket írtak össze rólam.
– De ezeket nem Vecsernyés Imréről, az íróról, hanem a „mögötte lévő” Dlusztus Imréről írták. Az évek óta húzódó bírósági ügy kihat az írói létre, a szövegek befogadására is?
– Mindenre. Belátom, hogy nehéz mit kezdeni velem. Szerkesztőként, cégvezetőként komoly lapokat, kiadókat irányítottam. Egészen az élvonalig eljutva voltam labdarúgó vezető, anno én vittem be az MLSZ elnöksége elé a ma Bozsik-programként ismert fejlesztési koncepciót. Huszonhét borral kapcsolatos könyvem jelent meg. Mi lennék: újságíró, sportvezető, borászati szakíró vagy szépíró? És mit kerestem abban a mórahalmi projektben, a Mini Hungary Park alapításában, ami után előzetes letartóztatás, házi őrizet és ma is tartó büntetőper lett az osztályrészem?
– Tudom, hiszen ott voltam, amikor a szegedi Délmagyarország élén a rendszerváltást követő évtizedben sikeres sajtóvállalkozást és szerkesztőséget vezettél. Ráadásul úgy, hogy az újságírók és a szerkesztők többsége inkább volt nevezhető balosnak vagy liberálisnak, te mégis próbáltad középen, jobbközépen tartani a lapot.
– Ma már ilyet nem lehetne csinálni, idetartozol vagy odatartozol. A magam fajta gyanús elem. Nézd, amikor megtanultam a szakmát, még huszonévesként három komoly munkára vállalkoztam. 1985-ben kipattant Szegeden a hipofízis-ügy. Egy neves orvosprofesszor emberi agyalapi mirigyekkel üzletelt. A téma számos jogi és morális kérdést vetett fel, de alapvetően az volt a kérdés, hogy szerzőtársam, Balogh Tamás és én, viszonylag köztudottan a Kádár-rendszerhez nem simuló újságírók, hogyan bánunk azzal a professzorral, aki élet-halál ura az egyetemen. Ahol ő a párttitkár és rektori pozícióra legnagyobb eséllyel pályázó rektorhelyettes. Itt tanultam meg, hogy csak a tények számítanak.
– A második téma az azóta is sokszor úja és újra előkerülő vízlépcső. Emlékszem az időre, amikor dolgoztál rajta, közös ismerősünk adta ki a könyvet.
– Papírom van arról, hogy akkor már megfigyeltek. Főszerkesztőm belesápadt, amikor megtudta, mibe vágtam a fejszém. Az előzményekről annyit, hogy 1986 májusában kaptam egy fura meghívót a Vízügyi Minisztériumtól. Legyek itt és itt, ekkor és ekkor, vigyek magammal személyigazolványt. Összeverődtünk néhányan a minisztérium előtt. Mint kiderült, a Beszélő és a Kisúgó, tehát a második nyilvánosság képviselői voltak ott, no meg én, a kakukktojás, mivel akkori lapom, a Szegedi Egyetem mégis csak az első nyilvánossághoz tartozott. A féltucat újságírót három tucat szakember kísérte, többségükben szigorú tekintetű belügyesek. Buszra szálltunk, elvittek bennünket Dunakilitire, hogy megmutassák a víztározó fejlesztését, majd átmentünk a szlovák oldalra, jelzem, személyigazolvánnyal, és ott állhattunk egy pokoli gödör szélén. Ez volt maga a vízlépcső. Azt hittük, belelőnek bennünket. De nem. Átfutott rajtam, mint a filmekben, hogy a feleségem az első gyermekünkkel terhes. Bős főterén kaptunk két korsó egészen kiváló sört, aztán visszabuszoztunk. A sötét utastérben egy vízépítő mérnök ült mellém és egész úton arról beszélt, mennyire sérti a szakmáját az a hangulat, amit a földalatti ellenzék gerjeszt. Sorolta a műszaki adatokat, én meg a sötétben úgy írtam tele egy kis jegyzetfüzetet, hogy nem láttam a betűimet. Király Zoltán országgyűlési képviselő kilopott a minisztériumból kétezer oldal titkosított dokumentumot. Elolvastam, és megértettem, hogy ha egy folyót elkezdenek lépcsőzni, márpedig a felső szakaszon volt már hét vízlépcső, akkor azt végig kell vinni. Ráadásul itt maga a műtárgy nem okoz környezeti károkat, árvizet sem. És megértettem azt is, hogy az a vízépítő mérnök szakma, amelyik a 19.-20. század során folyószabályozásokkal, csatornaépítésekkel, mocsárlecsapolásokkal országépítő munkát végzett, a titkolózó kommunista rezsim miatt nem válhat nemzetárulóvá.
– Az ellenzék mégis a rendszerváltás zászlajára tűzte a Bős-Nagymarosi Vízerőműrendszert. Ezt ellenzékiként hogy élted meg?
– Nehezen. Óriási hiba volt átpolitizálni az ügyet, és hagyni, hogy torzó legyen az a terv, amit készítője, Mosonyi Emil később négyszer valósított meg a Rhône-folyón. Különösen most, az energiaválság idején érdemes újra mérlegre tenni, nem hiányzik-e visszaduzzasztó-mű. Vagy hogy lehet ugyanaz a mérnöki építmény egyszerre nemzetegyesítő szimbólum, mint odaát, és sztálinista-gigantomániás beruházás, mint nálunk? A Mérnöki Kamara tiszteletbeli mérnöknek választott. A hatalom persze fortyogott, de nem a tartalom miatt, hanem a puszta ténytől irritáltan, hogy valaki publikálni mert erről. Megyei párttaggyűlésen egy elvtárs habzó szájjal követelte, hogy engem takarítsanak el a szakmából. Erre a rettegett Komócsin Mihály azt mondta, olvasta a könyvemet, komoly munka. Nemcsók János élő televíziós műsorban mondta el, hogy amikor Horn Gyula kinevezte a vízerőműrendszer kormánybiztosának, az én könyvemet azzal adta oda, hogy „ebben minden benne van”. És Horn engem nagyon nem szeretett.
– Azért zajlott körülötted az élet pedig csak megírtad a témát, ami szembejött veled.
– Írni tudtam, de ezek révén tanultam meg elemezni. Így aztán, amikor 1989 tavaszán a rendszerváltás készülő viharában megtámadott Barcs Sándor, a Rajk-per egyik népi ülnöke, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja azzal keresett meg, hogy az egész életét illene mérlegre tenni egy-két kiragadott ügy helyett, felhívtam az embert. A tizenhét általa megkeresett prominens újságíró közül egyedüliként. És az év nyarát jóformán együtt töltöttük, hetente kétszer reggeltől estig beszélgettünk, a köztes időben pedig ellenőriztem az elmondottakat. Naplót írtam, de csak 1997-ben adtuk ki, hiszen a keletkezésekor ki a fenét érdekelt volna, hogy egy ellenzéki újságíró beszélget egy öreg komcsival. 1998-ban Táncsics-díjat kaptam, nagyrészt ennek a könyvnek köszönhetően.
– Mi volt a tanulság?
– Az, hogy nem kell ítélkezni. Az újságírónak a kijelentő, óhajtó, felszólító és felkiáltó mód mellett, sőt mindezek helyett elsősorban megértő módban kell gondolkodnia és írnia. Az újságíró elsőszámú munkaeszköze a kíváncsiság, módszere az elemzés, nézőpontja a megértés.
– Nem beszéltünk a novellás kötetedről.
– Tulajdonképpen erről beszéltünk. Amit magammal hoztam a családom történetéből, a tapasztalataimból, abból lett irodalom. Csak ez épp az irodalmi életet nem érdekli, mint ahogy újságíróként is légüres térben élek. Körülöttem meg folyik tovább a jelenlétrevü.
Kovács András
