Mi köze a nyúlnak a húsvéthoz, mért épp sonkát és tojást eszünk ilyenkor, milyen jelentőséggel bír az asztalon lévő vázában a barka, na és milyen szerepe van a locsolkodásnak? Többek között erről is kérdeztük Gyöngyössy Orsolya néprajzkutatót.
Azt mindenki tudja, hogy mit ünneplünk húsvétkor, azt viszont már úgy vélem kevesebben, hogy mi köze mindennek a nyúlhoz? Egyáltalán van köze?
A nyúlnak olyannyira nincs köze a húsvéthoz, hogy az ünnepi szimbólumok közé „keveredése” is valószínűleg egy félreértés következménye. Ez a kifejezés, hogy „húsvéti nyúl” írott formában először Németországban bukkant fel valamikor a 18. században. A német nyelvterület nagy részén ugyanis húsvétkor gyöngytyúkot („Haselhuhn”) ajándékoztak egymásnak az emberek, annak tojásaival együtt. A tavaszi időszakban szokásban volt nyulat is ajándékba adni, ráadásul a Haselhuhn népnyelvi rövidítése Hasel, mely igen közel áll a nyulat jelentő Hase-hoz. Valahogy így történhetett a húsvéti nyúl születése. Hozzánk a 19. század közepén, cukrásztermékek és képeslapok közvetítésével érkezett meg.
Miért épp sonkát és tojást eszünk húsvétkor?
A tojás fontos jelképe a termékenységnek, ezáltal az újjászületésnek és a feltámadásnak. Ennek okán elmaradhatatlan húsvéti ételféleséggé vált. Húsvéthétfőn a locsolkodóknak adott festett tojás „gonoszűző” színe, díszített héja csak fokozza ezt jelentőségét. A göcsejiek szerint a piros tojás Krisztus keresztfáját, kanyargó díszítése a Krisztus kezeit szorító kötelet jelképezi. Régen a tojás nemcsak a locsolkodásban játszott fontos szerepet, hanem húsvétot követő vasárnapi „komálás” alkalmával is. A komálás a lányok barátságának megkötését vagy megerősítését szolgálta: úgy hitték, ha a lányok ezen a napon tojást küldenek egymásnak, örökre barátok maradnak.
Hogy a füstölt sonkát húsvét után nyomban az asztalra tették, annak főként gyakorlati okai voltak. A húsféleségek a böjt idején nyilván nem fogytak, így amint lehetett, a kalács, a tojás és a bárány mellett ezt is megszentelték és fogyasztották. A tojás és a sonka is része tehát a „kókonyának”, a húsvét vasárnapján szentelt ételeknek. Ezek szerepe, hogy megvédjék a híveket a böjt utáni habzsolástól, és az élet más kísértéseitől.
A szegediek a szentelt tojás héját a veteményre szórták, a sonkacsontot pedig gyümölcsfára kötözték, hogy védje a termést a kártevőktől.
Milyen jelentősége van a barkának, amelyet ilyenkor az asztalon díszelgő vázába teszünk?
A barka voltaképpen azokat a pálmaágakat helyettesíti, amelyekkel Jézust üdvözölték jeruzsálemi bevonulása napján. A virágvasárnap szentelt barkának számtalan népi „felhasználási módjával” találkozunk: elhárította a dörgést és villámlást, kiűzte a házból a férgeket, lenyelve megszűntette a torokfájást. Szegeden sertés ólküszöb alá ásták a barkát, sertésvész ellen. (Egyszer a saját szememmel láttam, ahogy egy idős erdélyi asszony szentelt barkát dobott a sparhelt tüzébe, hogy a füstje eloszlassa a viharfelhőket, majd szentelt gyertya fényénél, csendben imádkozott.) Hamvazószerdán, a nagyböjt kezdetén mindig az előző évben szentelt, elégetett barka hamujával rajzolt keresztet a pap a hívek homlokára, hogy a bűnbánat fontosságára figyelmeztessen. Ennek a szertartásnak a néphit egyébként komoly szerepet szán a fejfájás megszűntetésében is.
Mit illik és mit nem csinálni abban a négy napban, amíg a húsvét tart?
A húsvéti „szent napokra” való felkészülés igen hosszadalmas volt, és szorosan hozzátartozott az ünnepekhez. Amint enyhülni kezdett az idő, a nők a pincétől a padlásig kitakarították, hófehérre meszelték a házakat. A férfiak megtisztították, megolajozták a szerszámaikat, rendbe szedték az istállókat, ólakat. A katolikus családok heteken keresztül, türelmesen tartották a böjtöt. Ha máskor nem is, évente legalább egyszer, nagyhét előtt gyóntak és áldoztak, vagyis az emberek testüket-lelküket, a házukat, környezetüket felkészítették a húsvéti misztérium befogadására.
Nagycsütörtök Jézus szenvedéseinek kezdő időpontja, melynek emlékére a harangok egészen nagyszombatig elnémulnak. A néphit szerint „Rómába repülnek, hogy ott gyászolják Jézust”. Számtalan legendamesét ismerünk olyan kalandor ifjakról, akik egy harang nyelvéhez szíjazták magukat, majd a harang rázkódására elájultak, és a római Szent Péter bazilikában tértek magukhoz. A harangok tehát nem szólhattak, de a harangozó megbízott néhány ügyesebb gyereket, hogy a misék kezdete előtt kereplőkkel szaladják körbe a várost.
Ugyanezen a napon, az esti órákban a szegedi tanyákon élő idősek némelyike – az Olajfák hegyén magára maradt Jézusra emlékezve – kivonult a kertjébe, vagy a szőlőbe, és csöndesen virrasztott, imádkozta a szentolvasót. Szép törekvés ez az úgynevezett „compassio”-ra, vagyis a közös szenvedésre, sorsvállalásra a Megváltóval.
A lelki elmélyülés mellett ezeket a napokat egészség-varázslásra és a házi férgek elűzésére is alkalmasnak gondolták.
Nagypénteken, hajnali három óra környékén a szegedi legények harsányan kukorékolva járták az utcákat. Amikor ugyanis Péter elárulta Jézust, akkor is megszólalt egy kakas. Az ily módon felköltött katolikus polgárok ekkor felöltöztek, majd lesétáltak a Tisza partjára mosakodni, hogy egész évben erősek, egészségesek legyenek – egyetlen szót sem szabadott közben szólniuk. A szegedi alsóvárosi asszonyok ugyanezen a hajnalon kiseperték a házat, és az egereket, csótányokat, egyéb kártevőket jelképező szemetet a kocsiúton túlra öntötték, hogy az év folyamán ne legyen gondjuk az efféle kártevőkre. Ezen a napon tilos volt-sütni-főzni, de egy ökölnyi dagasztott kenyértésztát a szegedi asszonyok azért csak előkészítettek, kiszárítottak, és eltették a kamrába. Ha valaki eltűnt a Tiszában, egy ilyen szárított kenyérbe szentelt gyertyát állítottak, és a folyóba eresztették. A néphit szerint a gyertya a szerencsétlenül járt ember fölött fordul bele a vízbe. A régi idők asszonyai nagypénteken sötét gyászruhát viseltek és egyszerű, hideg ételeket fogyasztottak: sós-paprikás kenyér, bab, tészta és így tovább. A katolikus templomokban a halva fekvő Krisztus szobrát felvirágozott, leplekkel borított, barlang-szerűen kialakított „szentsírba” helyezték, mellette egész éjjel őrködtek a Jézus katonák, akik általában valamelyik vallásos társulat tagjai voltak.
Jézus szenvedésének történetét az énekes passiójáték és a keresztútjárások elevenítették fel. A szegediek szerint a passió éneklése közben az elásott kincs fölött megnyílik a föld, de az ének végeztével ismét bezárul – érdemes tehát résen lenni. Késő délután a szegedi gyerekek „pancilusoztak”, vagyis – mintha a Jézust elítélő Pilátust vernék – hatalmasat pattintottak gyékénydarabokkal a földre.
Nagyszombaton tűz-és vízszentelő szertartások zajlanak. A lobogó gyertya nagyon szép Jézusi szimbólum, hisz önmagát emészti fel azért, hogy másoknak fényt és meleget adjon. A nagyszombaton gyújtott tűz parazsát az emberek hazavitték, majd ennek lángjánál sütötték-főzték a húsvéti ételeket. Az alsóvárosiak a saját szőlőjükből származó vesszőt tartották a tűzbe, és ezt a megperzselt vesszőt később a szőlőföld négy sarkába ásták jégkár és más veszedelmek ellen.
Az ünnepi nagymisén megszólaló harangok hangjától a házi kártevők elűzését remélték: a gyerekek ekkor rossz fazekat verve szaladozni kezdtek a ház körül, úgy kiabálták, hogy „kígyók, békák szaladjatok, megszólaltak a harangok”!
Számtalan példa bizonyítja tehát, hogy az emberek őszinte odafordulással igyekeztek megélni a húsvéti napok misztériumát, és ezeknek a napoknak a „spirituális energiáját” a maguk közvetlen hasznára, egészségére, a ház és a jószágok védelmére is fordították.
Mennyire elterjedt napjainkban a húsvéti locsolkodás és az ország mely területein kap nagy szerepet ez a hagyomány és miért?
Azt tapasztalom, hogy a közelmúlt történései, konkrétan a koronavírus-járvány egészen komoly hatást gyakorolt – az amúgy is erodálódó – emberi kapcsolatokra, különösen az ilyen közösségi jellegű, széles kapcsolati hálót megmozgató szokásokra. Egyre gyakoribb, hogy a család locsolkodás helyett inkább elmegy a hosszú hétvégén kirándulni, rokonokat látogatni. A fiúgyerekeket nem „kényszerítik”, ha nincs kedvük locsolkodni. Van, aki a szokást a fertőzések melegágyának tekinti, és nem teszi ki a gyerekét egy ilyen felesleges rizikónak. Ez a gondolkodás jellegzetes post-covid utóhatásként értékelhető.
Mindezek ellenére hazugság lenne a locsolkodás végóráját kongatni, hisz a jól működő közösségek, ilyenek például a tánccsoportok, rutinosan és nagy jókedvvel járnak locsolkodni. Ritka az a tanító, aki ne buzdítaná a fiúkat, hogy keressék csak fel az osztálytársnőiket, a lányok pedig versengve számolgatják, hányféle kölni párolog a hajukból? Jópofának tartom, amikor tűzoltók gurulnak el a lajtos kocsikkal a nőrokonokhoz és ezekről a „fecskendős locsolkodásokról” videókat készítenek, szemmel láthatóan jól szórakoznak. Vannak jól szervezett folklórprogramok, ahol bárki részese lehet egy hagyományos falusi locsolkodásnak, és ez mindig jó családi program.
Ugyanitt mindenképpen meg kell említenünk a városi passiójátékokat, ahol élő állatokkal, akár száz szereplő megmozgatásával elevenítik fel Jézus szenvedésének történetét. Utoljára a barokk korban voltak ilyen látványos passiójátékok.
Szóval modern világ ide vagy oda, az ember nem bújhat ki a bőréből, be kell ismerni, hogy nehezen élhet egészséges lelki életet eleven kapcsolatok nélkül. És ezeknek a kapcsolatoknak az erősítéséhez, életben tartásához kellenek az ilyen „készülődős”, szervezést igénylő, ugyanakkor gyönyörű szimbólumokkal és az elmélyülés lehetőségével átszőtt ünnepek.
Zárásképpen: van esetleg különbség aközött, hogy a városiak és a falusiak miként ünneplik a húsvétot?
Néhány évtizede még jobban kitapintható volt a falusi és városi lét „milyensége” között a különbség, de ezen sokat tompított a telefonok, az internet, az online kereskedelem; hogy az élelmiszert a falusiak is boltban vásárolják, a háztáji és a baromfi – ha van – többnyire csak kiegészítés. Sokszor azt látjuk, hogy a falusi élet vállalásában a telkek ára a „közvetlenebb kisközösség” vágyánál nagyobb szerepet játszik. A falusi és a városi locsolkodás gyakorlata között ma már nem látok számottevő különbséget. Csak drukkolni tudok annak, hogy a települések nagyságától és kiépítettségétől függetlenül minél többen felismerjék a húsvéti misztérium üzenetét. Hogy sikerüljön meglátni a készülődés, tojásfestés, főzés, vendégfogadás, vagy épp a koránkelés majd kölnivel talpalás „nyűge” mögött rejlő csodát, és lehetőséget az emberhez méltóbb életre.
Pósa Tamara
Fotó: Frank Yvette/archív
