Kék és zöld színekben pompázó szőlőfürtök, szorgos kezek, édes must, jókedvű mulatságok – legtöbbünknek ez jut eszébe a szüreti időszakról. Na de milyen jelentősége volt mindennek egykor és most Magyarországon? Kik körében volt népszerű és vajon tényleg kihalófélben vannak a szüreti bálok? Mód László néprajzkutatót kérdeztük.
Milyen jelentősége volt egykor és most a szüreti időszaknak Magyarországon?
A termés betakarításán, avagy a szőlőfürtök szedésén és feldolgozásán túl, évezredek óta nélkülözhetetlen az ünnepi és rituális jellege mindennek, hiszen a szüret zárta le a kultúrnövény termesztéséhez kapcsolódó éves munkafolyamatokat, s tette lehetővé azt, hogy a szőlőbirtokosok ne csak saját fogyasztásra, hanem az eladásra szánt bormennyiséget is előállíthassák. Ez az ünnepélyesség nemcsak a családi keretek között, társasmunka formájában lebonyolított, hanem a bérmunkások bevonásával zajló, uradalmi szüreteket egyaránt jellemezte. Nagy jelentősége volt, mivel, aki tudott, birtokolt, művelt szőlőt és annak terméséből készített saját bort, amivel megkínálhatta vendégeit. Ez egyébként társadalmi rétegektől függetlenül egy íratlan szabálynak számított akkor, hogy legyen saját bora a férfiembernek. A hivatalok ilyenkor kiürültek, gyakran rendeltek el iskolai szüretet, hiszen minden munkáskézre szükség volt. A 16–17. században a szüret idejére a törvénykezést is beszüntették. Napjainkra azonban csökkent a saját szőlőbirtokkal rendelkezők száma, ezért egyre kevesebben érintettek a szőlő szedésében, feldolgozásában. Sokkal jellemzőbb a szüreti időszakba eső fesztiválok, ünnepségek látogatása borfogyasztóként vagy turistaként.
Mettől-meddig tartott a szüreti időszak hivatalosan?
A szüret a Kárpát-medencében szeptember végétől október végéig tartott, s meghatározott jeles napokhoz kapcsolódott. Szeptember 29-én, azaz Szent Mihály nap kezdődött a termés betakarítása az Alföldön, mivel itt értek meg először a fürtök. Terézia napjától, vagyis október 15-től Erdélyben és a Dunántúl nagyobb részén, Mátraalján; Gál napjától, tehát október 16-tól Erdélyben; Lukács napjától, vagyis október 18-tól Borsod megyében; Orsolya napjától, október 12-től Kőszeg vidékén; Simon-Juda napján, azaz október 28-án pedig Tokaj-hegyalján vette kezdetét a munka. A szüret időpontját a helyi hatóságok, a hegyközségek vagy maga a földesúr határozta meg. Aki korábban szüretelt, azt megbüntették.
Kik körében voltak népszerűek a szüreti napok?
Igen széles társadalmi réteg körében volt népszerű, mivel alkalmat nyújtott a szórakozásra, ismerkedésre. A 19. század végére Magyarországon a szüreti ünnepségeknek egy sajátos formája alakult ki, ami még olyan térségeken is elterjedt, ahol az éghajlati adottságok nem tették lehetővé a szőlő- és bortermelést.
A szüret következő szerkezeti elemekből épült fel: 1.Felvonulás lovaskocsikkal a sajátos öltözetet viselő szereplők (csőszök, hegybíró) részvételével. 2. Táncos-zenés mulatság terményekkel, főként szőlőfürtökkel díszített teremben. 3. A díszletek ellopása és a tetten ért személyek büntetése.
Ezen túl központi szimbólumnak minősült a szőlőfürtökből összeállított koszorú, amelynek számos változata közül Magyarországon a harang alakú számított a leggyakoribbnak. A rendelkezésre álló források azt mutatják, hogy vidéken először városi környezetben jelent meg, majd fokozatosan a kisebb közösségekben, a nagyhatárú alföldi települések tanyavilágában is meghonosodott és népszerűvé vált.
Az első világháború után például Szegeden egyre nagyobb népszerűségre tettek szert a szüreti mulatságok, amelyeket egyesületek, társadalmi és szakmai szervezetek különböző helyszíneken rendeztek meg. A teljesség igénye nélkül érdemes közülük néhányat név szerint is megemlíteni érzékeltetve azt, hogy ebben a vonatkozásban miképpen szélesedett a társadalmi bázisuk: Újszegedi Torna Club, Somogyitelepi Egyesült Iparos és Polgári Kör, Móravárosi Társadalmi Kör, Somogyitelepi Önkéntes Tűzoltó Egyesület, Felsővárosi Ifjúsági Egyesület, Újszegedi Katolikus Legényegylet.
A szórakozási alkalmak ebben az időszakban már nemcsak a városban, hanem a tanyavilágban is elterjedtek, melyeket többnyire gazdasági egyesületek szerveztek. Börcsök Vince az 1970-es évek közepén az Ethnographia hasábjain részletes leírást közölt a Szeged környéki szüreti mulatságokról, amelyeket szeptember végétől október végéig rendeztek meg a település határában. A szervezési feladatokat az úgynevezett vigalmi bizottság látta el, melynek vezetője a főröndöző volt, aki saját maga válogatta össze a közreműködőket, a zenei röndözőt, a csőszlegényeket és csőszlányokat (8–12 pár), a jegyzőt, a börtönőrt valamint a pénztárost. A csőszlegények 2–3 nappal korábban már nekifogtak a bálterem feldíszítéséhez, azaz drótokat feszítettek ki, amelyeket szőlővenyigével fontak be. A huzalokra viszonylag könnyen elszakítható fonállal kisebb szőlőfürtöket, almát, körtét, perecet, kiflit vagy furulyát kötöttek. Értékesebb ajándéknak számított egy-egy üveg bor. De akadtak megtévesztő csomagocskák is, amelyekben a szervezők élő verebet illetve egeret helyeztek el. A csőszlegények csizmát, fekete nadrágot, bornyúszájú (széles), fehér inget és fekete mellényt, kalapot viseltek. A csőszlányok magyaros ruhába öltöztek. Az öregcsősz kalapjára nemzetiszínű pántlikát kötött, amely hátul egészen a derekáig leért. A szüreti mulatságok központi eleme a díszítmények őrzése, lopása illetve a tettenért tolvajok megbüntetése volt. Éjfél körül szabaddá vált a termények eltulajdonítása, a résztvevők pedig mindent letéptek, csak a csupasz drótok maradtak a helyükön. A csőszbírák és a jegyzők elszámoltak a pénzzel, s megállapították azt, hogy kik loptak legtöbbet, illetve kik voltak a legjobb csőszök. Utóbbiak közül a legügyesebb három ajándékot kapott például egy pár szegedi piros papucsot, fejkendőt, likőrös készletet, cigarettatárcát, hamutartót, esetleg csemege cukorkát.
A szüreti bálok tényleg kihalóban vannak? Ha igen, miért?
Inkább azt mondanám, hogy most vannak újjáéledőben, sőt egyre több kisközösség rendezi meg valamilyen formában, akár nyugdíjas klubok, civil szervezetek, legalább is Csongrád-Csanád megyében ez tapasztalható.
Pósa Tamara
Fotó: Frank Yvette
