A zsidó származásúakat először eltiltották bizonyos állások betöltésétől, később már nemcsak a nem zsidókkal kötött házasság, hanem a velük létesített szexuális kapcsolat is bűncselekménynek számított a magyar törvények szerint. Pontosan nyolcvanegy évvel ezelőtt indultak el a haláltáborok felé tartó vagonok, Szegedről mindössze három nap alatt több ezer zsidót hurcoltak el; a deportáltak fele sem élte túl – a holokauszt áldozataira emlékeztek ma Szegeden.
1944 májusában civil lakások ezrei ürültek ki Szegeden napok alatt, amikor a város zsidó lakosságát a Bartók tértől a Gogol utcáig és a Bolyai utcáig kialakított gettóba terelték. Júniusban a térség összes zsidó családját az egykori téglagyár területére zsúfolták, ahol a sorsukra vártak. Június 25-től megkezdődött a bevagonírozás, a vonatok Auschwitz felé indultak.
Váratlan fordulatként az innen elszállítottak egy részét Bécsbe irányították, Strasshofba. Ahogy Buk István, a Szegedi Zsidó Hitközség elnöke fogalmazott, ők voltak a szerencsésebbek, hiszen ezeket a családokat munkatáborokba vitték, így túlélték a deportálást. A Szegedről elhurcolt 5600 zsidó származású emberből mindössze 2214-en térhettek vissza, de nekik sem maradt semmijük. A deportáltak fele a gázkamrákban vesztette életét.
„Zsidók voltunk, ez volt a bűnünk csupán” – idézte Buk István a szentesi temetőben a tragédiára emlékeztető márványoszlop feliratát. A hitközségi elnök családját Szarvasról deportálták, mivel ők Strasshofba kerültek, túlélték a tömeggyilkosságot, de éveken át hallgattak a történtekről, mint ahogyan sokan mások – írja a szeged.hu.
Napjainkban egyre több kutatás, valamint dokumentumokon alapuló regény és napló tárja fel a második világháború vészkorszakát. Kiváló példa erre az „Ólomszív”, vagy a nemrég megjelent „Galló Olga naplója”, amit színpadra is adaptáltak. Különösen megindító, hogy a főszerepet a napló írójának unokája, a haláltáborból visszatérő Fullajtár Andrea alakítja. A vasárnapi megemlékezésen Marjanucz László, a Szegedi Tudományegyetem kutatója beszélt e személyes történetek hátteréről.
A történész kiemelte: bár a deportálások csak 1944 nyarán kezdődtek meg országszerte, a zsidó családok jogfosztása már 1938-tól elindult a zsidótörvényekkel. Ennek a folyamatnak utolsó, súlyos fordulója az 1941 augusztusában elfogadott törvény volt, amely nemcsak a zsidók és keresztények közötti házasságot, hanem a szexuális kapcsolatot is bűncselekménnyé nyilvánította. Marjanucz rámutatott: ez a törvény már lényegében a nürnbergi fajelmélet szellemében született.
„Történelmi példák bizonyítják, ha a modern kor vívmányát, a törvény előtti egyenlőséget megsértik, ha annak hatálya alól kiemelnek népcsoportokat, megfosztják őket törvényes védelem lehetőségétől, akkor nincs megállás a jogfosztástól kezdve egészen az emberi élettől való megfosztásig”– szögezte le az egyetemi tanár, aki az 1941-es törvénnyel kapcsolatban azt is megjegyezte, hogy annak hatályát kiterjesztették azokra is, akiknek négy nagyszülője közül legalább kettő az izraelita vallásban született, ezzel újabb tízezrek kerültek a törvény hatálya alá.
Magyarországon élt Európa legnépesebb és addig viszonylagos biztonságban élő zsidó közössége. Horthy és kormányai a német megszállásig ellenálltak a zsidóság megsemmisítésére irányuló német követeléseknek. Bár a magyar zsidóságot addig is súlyosan érintették a jogfosztó törvények, életük – azokon kívül, akiket már korábban munkaszolgálatra vittek – nem volt közvetlen veszélyben.
A Gestapo megérkezésével azonban ők vették át a zsidóság deportálásának irányítását, melyben a magyar közigazgatás és a csendőrség is közreműködött. A fővárosban nem létesült gettó, de a zsidók mozgásterét súlyosan korlátozták. Májusban megkezdődött a vidéki zsidóság deportálásának előkészítése. Marjanucz László történész szerint aligha hihető, hogy magyar részről ne ismerték volna a deportálások valódi célját, hiszen valószínűleg tudatában voltak az Auschwitzban készült jegyzőkönyvek tartalmának.
Több mint félmillió zsidó halt meg, közülük 440 ezren a gyilkosságok tudatos tervezésének következtében – legalábbis egy jelentés ezt támasztja alá. Júliusban Horthy Miklós leállíttatta a deportálásokat. Döntése mögött a nemzetközi tiltakozás, a háború alakulása (mint a normandiai partraszállás és a keleti fronti vereségek), valamint az a feltételezés állhatott, hogy a megmenekült zsidóság a kormányzó „erkölcsi tartaléka” lehet. Ez utóbbi azonban aligha menti fel őt a felelősség alól.
A megemlékezésen Kertai Szabó Ildikó képviselte Iványi Gábor egyházát, a Magyar Evangéliumi Testvérközösséget, hangsúlyozva az emlékezés fontosságát. Korábban a tragédiát megélt zsidó családoktól még az emlékezést is elvették: legfeljebb torzított, féligazságok juthattak el a nyilvánossághoz. Pedig szinte mindenkinek voltak személyes élményei.
Kertai Szabó édesapjától például egy kis osztálytársát hurcolták el a nyilasok a tanóráról, és tudott azokról is, akik a deportálás elől az öngyilkosságba menekültek. Valójában sokan, sok mindent tudtak. Kertai Szabó Ildikó arra emlékeztetett, hogy az emlékezéssel és a társadalmi felelősségvállalással megakadályozható, hogy a zsidóság tragédiája – vagy bármi ahhoz hasonló – soha többé ne ismétlődhessen meg – összegezte a szeged.hu.
A megemlékezésen az egykori téglagyárból elhurcoltak emlékére állított oszlopnál zsidó szervezetek mellett a szegedi önkormányzatot képviselve Nagy Sándor, alpolgármester helyezett el koszorút, de a Momentum, az MSZP, a Fidesz és a KDNP politikusaik is megemlékeztek az áldozatokról.
Július 6-án az Alapítvány a Szegedi Zsinagógáért szervezésében menet indul a rókusi állomásra, ahonnan a deportáltakkal zsúfolt vagonok elindultak 81 évvel ezelőtt.
(szeged.hu)
Fotó: Frank Yvette
