Közel 9 hónapja, hogy a szerb egyetemisták lázadni kezdtek az ország vezetői ellen, akik vélhetően felelősek azért, hogy 2024. november 1-jén leomlott az újvidéki vasútállomás előtetője, és a balesetben 16-an életüket vesztették. A fiatalok több követelést is megfogalmaztak, a leghatározottabb ezek közül a rendszerváltozás. Több, nagyobb tüntetésre, és blokádra is sor került országszerte az elmúlt időszakban, de vajon sikerrel jár majd a végén ez a generáció? Mi lesz Szerbia, a szerbek és a vajdasági magyarok sorsa? Németh Ferenc Balkán-szakértőt kérdeztük.
Miben változott március 15-e óta a szerb egyetemisták követelése? Akkor még nem a hatalom leváltása, hanem rendszerváltás volt a céljuk. Ma már ez nem így van, igaz?
Éppen az adja a már kilencedik hónapja tartó tüntetések erőségét, hogy az alapvető célok továbbra is változatlanok: az újvidéki vasútállomáson történt tragédia körülményeinek mélyreható kivizsgálása, a felelősségre vonás és az elszámoltatás. Az utóbbi hetekben viszont már az előrehozott parlamenti választások kiírását is megfogalmazták a tüntetők, sőt, már ez dominálja a napirendjüket. Ez nem annyira váratlan fejlemény, ugyanis a rendszerváltás (pontosabban a mélyreható, strukturális reformok foganosítása) nem képzelhető el a hatalom leváltása nélkül. Az előrehozott választások iránti igény fakad egyfelől abból, hogy az április közepén felállt új szerb kormányt a tüntetők jogosan tekintik továbbra is Aleksandar Vučić elnök által vezérelt apparátusnak, aminek célja az egyetemek működésének ellehetetlenítésével és az erőszak alkalmazásával a demonstráció-sorozat visszaszorítása. Másrészt, a tüntetők egyfajta lépéskényszerbe kerültek, s az előrehozott választások kiírása tűnt azon követelésnek, amivel továbbra is képesek egyesíteni a társadalom jelentős és igencsak szerteágazó rétegeit. Ennek hatására az elmúlt hónapokban továbbra is kitartott a tüntetéssorozat dinamizmusa, amire jó példa a Vid-napi demonstráció (június 28-án) vagy az azóta országszerte megjelenő utcai blokádok és barikádok.
Ahogyan ön is említi, március 15-e óta, több megmozdulásra is sor került országszerte, ami incidensekkel járt. Milyen képet festhet ez az országról a kívülállók szemében és milyen belső feszültségekhez vezethet?
Az incidensek, pontosabban az erőszak aránytalan alkalmazása a szerb hatóságok részéről, nem érték el a céljukat, hiszen a tüntetések továbbra is intenzívek, azok támogatottsága nem csökkent. Az erőszak alkalmazása, amire az elkövetkező hónapokban valószínűleg továbbra is sor fog kerülni, kontraproduktív lett, és a tüntetőket és a velük szimpatizánsokat erősíti. Véleményem szerint a belső feszültségek középpontjában az előttünk álló időszakban pontosan ez lesz: meddig megy el Szerbia az erőszak alkalmazásában, mikor lesz az a pont, amikor Szerbiára nyugati partnerei (elsősorban az EU) emiatt valamiféle szankció alkalmazásával „rászól”, illetve mennyire maradnak kitartóak a tüntetők?
A kívülállók szemében tovább erősödhet a Vučić-rezsimmel szembeni ellenszenv, különösen, ha továbbra is erőszakos cselekményekre kerül sor a tüntetőkkel szemben. Szerbia megítélése, ami a rezsim hatalomgyakorlási módszerei és Moszkvával fenntartott kapcsolatai miatt eddig sem volt fényes, tovább fog romlani. A tüntetések kapcsán már így is erős párhuzam van jelen az európai médiában (és a térséggel foglalkozók körében) Grúziával, ami feltételezhetően csak növekedni fog.
Az Európai Unióhoz való csatlakozást az elmúlt 8 hónap eseményei miként befolyásolják majd a jövőben?
Marta Kos, bővítéspolitikáért felelős biztos továbbra is csendesen, de egyre határozottabban szólal fel a tüntetők oldalán. Az Európai Bizottság által már évek óta elvárt jogállamisági feltételek teljesítése továbbra is alapköveit képzik az uniós integrációnak, és ezek kvázi egybeesnek a tüntetők által megfogalmazott követeléseivel. Túlzás lenne viszont azt állítani, hogy éppen ezen tüntetéssorozat vetné vissza vagy akasztaná meg Szerbia uniós integrációját, hiszen politikai szinten az már évek óta parkolópályán van. Ehhez a már említett jogállamisági kritériumok teljesítésének hiánya mellett Szerbia külkapcsolatai – vagyis az Oroszországgal és Kínával fenntartott politikai kapcsolatai – is hozzájárulnak. A mostani demonstrációk csak még jobban alátámasztják az uniós intézmények és számos tagállam által Szerbiával szemben már évekkel ezelőtt megfogalmazott aggályokat.
Hogyan lehet vége mindennek, milyen kimenetele lehet a dolognak?
Az elkövetkező hónapok arról fognak szólni, hogy mennyire tudnak kitartóak lenni a felek: az államhatalom erőszak alkalmazásával és egyéb módszerekkel meg tudja-e törni az egyetemistákat, egyetemi központokat és a demonstrációk népszerűségét, illetve képesek-e a tüntetők igencsak kreatív módszerekkel és az erőszak ellenére is folytatni munkájukat. Két, egyre égetőbb és egymáshoz szorosan kapcsolódó kérdés is felmerül, miszerint kik lesznek a lassan politikai mozgalommá alakuló tüntetések arcai, és azok között mennyire fognak a szerb nacionalistákként elkönyvelt értelmiségiek szerepet kapni. Ami most biztos, hogy a tüntetések támogatottsága töretlen, a Szerbiában érzékelhető általános elégedetlenség szintje magas, Vučić népszerűsége történelmi minimumon van, a szerb elnök pedig bal- és jobboldalról is sarokban találta magát.
Miként érinti mindez a vajdasági magyarokat és érintheti-e mindez az anyaországban élőket?
A vajdasági magyarok továbbra is szolidárisak a tüntetőkkel és az általuk megfogalmazott célokkal, s nemcsak azért, mert Újvidéken történt a tragédia, hanem mert annak következményeit és a Szerbiát már évek óta átható strukturális problémákat ők is saját bőrükön érzik. Az elégedetlenség a belgrádi és helyi vezetéssel szemben érezhető. Az anyaországi magyarokat indirekt módon érinthetik a szerbiai események: túlzás lenne azokat Magyarország számára példaértékűnek neveznem, viszont az egyetemisták tüntetései rámutatnak arra, hogy a rezsimmel szembeni hangos és látványos fellépés motiváló erővel tud bírni az országot érintő igazi problémák feltárására, habár a siker így sem garantált.
Pósa Tamara
Fotó: Amir Hamzagić/Nova.rs
