A Magvető Kiadó gondozásában idén megjelent novelláskötete, Az év légiutas-kísérője igazi mesternovellákat tartalmaz. A 60 éves Darvasi Lászlóval Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész beszélgetett csütörtökön a Somogyi-könyvtár első emeleti közösségi terében.
Sikaláné Sánta Ildikó igazgató az est házigazdájaként azt hangsúlyozta, hogy csupán bő két hete jelent meg a könyv, ők is csak nemrég szerezték be az első példányt. Kiderült az is, hogy a 60 éves író és az irodalomtörténész bő 20 éve egyszer már beszélgettek, és tették ezt a Csillag téri fiókkönyvtárban.
Szóba került, hogy a Magvető kiadó jól bánik a szerzőivel, Darvasi most Az év légiutas-kísérője novelláskötetet kapta tőlük, 50. születésnapjára pedig A zord apa, avagy a Werner-lány hiteles történetét. Ez utóbbi egyébként nem messze játszódik a szegedi Somogyi-könyvtártól.
Kiderült, ezen túl is sok munka van a kerek születésnapokkal, mindenfelé nyilatkoznia kell, de a sok író-olvasó találkozó is unalmassá, egyformává tud válni egy idő után. – Ilyenkor szeretnék dzsesszzenész lenni, improvizálni, amiből azután vagy jól jövök ki, vagy rosszul – fogalmazott Darvasi, aki a 20. születésnapját szomorúan élte meg, a 30. családi körben zajlott, még arra is emlékszik, melyik novelláját olvasta fel.
Felemlegetett 60 kaparós sorsjegyet – valamivel több, mint 20 ezer forintot nyertek vele, de utána porszívózni kellett. Ilyenkor Darvasiból Szív Ernő lesz, aki ránéz a szemetesre a lottózóban, ami tele van meg nem valósult álmokkal…
– A vidék ma Magyarországon azt jelenti, hogy sötét van, félhomály és félelem, eltűnt a klasszikus értelmiségi, nem jár a tanár az író-olvasó találkozóra, az orvos nagyon lestrapált. A szülővárosomban a régi polgári házak helyén óriási üzletek vannak, régen ott élt a helyi értelmiség. Este 5 óra után kiürülnek az utcák, nagyon súlyos veszteségeket szenvedett el a vidék a rendszerváltás óta, én ennek az írásaimban hangot is adtam – mondta Darvasi egy kérdésre válaszolva.
Az író arról is beszélt, hogy nagyon nagyon jó történetet kapni. „A régi szerelmem, aki operaénekes volt, majd focikapus, azért hívott fel 40 év után, mert el akart adni egy porszívót…” Azért ebben ott van a történet.
A kötetcímet is egy igazi találkozás adta. Egy férfi légiutas-kísérő mesélte Darvasinak, hogy a felesége is légiutas-kísérő, és a férj nem rá szavazott, amikor az év légiutas-kísérőjét választották meg a társaságnál. Ezt persze azóta is felhánytorgatják neki.
Történet van abban is, miként az elhagyatott Martfűi Cipőgyár kerítéséről nem akar lekopni a festék, ott vannak a régi szövegek. Vezetéssel be lehet menni, minden úgy maradt, mint egykor Csernobilban, számlatömb és nyitott konzerves doboz az asztalon. – Csak kivonták belőle az embert, így egy kicsit magyar Csernobil lett – fogalmazott Darvasi.
Az író felolvasta a kötetben található egyik novelláját, A Kati és a néger címűt, ami vidéken játszódik. Ez követően kérdésre válaszolva arról beszélt, hogy nemrégiben Bicskarendet kapott a Székelyföld folyóirattól. – Ez gyilkos bicska, medvét lehet vele hámozni. Akkor már székely tempóban ittak a vendéglátók, amiből én kimaradtam, az gyors volt, mint a Forma-1 – emlékezett vissza, kikacsintva a hallgatóságra.
Szóba került, hogy az utóbbi 2-3 évben versei is jelennek meg, hozzátéve, hogy Darvasi első kötete verses volt, Horger Antal Párisban címmel és a következő is vegyesen tartalmazott verset és prózát.
– Egyre kevesebb tárcát írok, nincs hová, például nem kell heti kettő, mint amit egykor a Délmagyarországba rendszeresen leadtam. Így azután elkezdtem verseket írni, ezek kis cunamik, kis kitérések – beszélt Darvasi az okokról.
Jelenleg egy nagyon nagy regényen dolgozik, egy 20. századi magyar családtörténeten, el akart jutni máig, de nem sikerült, szerette volna, ha idén kijön, de ez sem sikerült. – Kétmillió karakter, de vannak húzásra kész szerkesztők, akik segítenek ezen. Amikor benne vagy, az a tökéletes reménytelenség, ez a legnagyszerűbb és legfélelmetesebb, ami történni tud. Az ember mindent bele akar tenni, de nem lehet, nincs tökéletes regény. Mintha szembe mennénk azzal, amit az életben fokozatosan elveszítünk, a kis veszteségeket a nagyregény felnagyítja – mondta, majd felolvasta új kötetéből a Mai menü című megrázó novelláját.
Az esemény végén a helyszínen megvásárolt köteteket dedikálta is az író, egészen csinos kis sor alakult ki előtte. Nem tudom, elmúlt-e már az a sok-sok évvel ezelőtt felvetett szorongása, miszerint egy-egy ismerős nem mondja a nevét, mert Laci úgyis tudja, mert hát régi ismerősök, de ebből elég sok van neki, és ő sem fiatalodik. Így azután kénytelen megkérdezni az illető nevét, hogy mégis kinek dedikálja a kötetet. Ilyenkor egy-két másodperc is kínosan hosszúnak tűnik és a mosolyok sem mindig őszinték…
Kovács András
Fotók: Frank Yvette
