Míg a legtöbb folyónk csak csendesen hömpölyög a téli szürkeségben, a Tisza ilyenkor megmutatja szeszélyes arcát. A „szőke folyó” téli álma nem mindig békés: a jegesedés egyszerre festői látvány és félelmetes természeti erő, amely évszázadok óta írja a magyar alföld történelmét.
Aki állt már télen a Tisza-parton, tudja, hogy a jégzajlásnak sajátos „zenéje” van. Ahogy a hatalmas jégtáblák egymásnak feszülnek, az öblös dörrenések és éles csikorgások messzire visszhangzanak a néma ártéri erdőkben. Ez a zajlás időszaka, amikor a folyó még küzd a fagy szorításával.
Régen a tiszai ember nem ellenségként, hanem különös szövetségesként tekintett a jégre. Amikor a folyó „beállt”, és a jégpáncél elég vastagra hízott, a kompokat pihenni küldték. Ilyenkor a jég vált az országúttá: falvakat összekötő szekérutak alakultak ki a vízen, és a szomszédolás vagy a piacozás egyszerűbbé vált, mint nyáron. Persze a bátorság mellé óvatosság is kellett – a jégbe fagyott nádszálak vagy a gyanúsan sötét foltok mindig figyelmeztették a vándort a mélység veszélyére.
A varázslat azonban pillanatok alatt rémálommá válhat. A jeges ár a Tisza legkiszámíthatatlanabb látogatója. Ha a hegyekben megindul az olvadás, de az alföldi kanyarulatokban még áll a jég, a folyó csapdába esik. Ilyenkor a víz nem tud elfolyni, és a jégtáblákból épült gátak – a torlaszok – mögött a vízszint félelmetes gyorsasággal emelkedik meg.
Ilyenkor lépnek színre a „téli lovagok”: a zömök, erős jégtörő hajók. Ahogy orrukkal felszaladnak a jégre, majd saját súlyukkal beszakítják azt, látványos küzdelmet vívnak az elemekkel, hogy utat nyissanak a folyónak.
Bár a nagyszüleink még emlékeznek a parttól partig befagyott folyóra, ahol jégkorongozni vagy fakutyázni lehetett, a klímaváltozás miatt ez a látvány egyre ritkább kincs. Ma már ünnepszámba megy, ha a Tisza „felölti ezüst páncélját”. De ha eljön az igazi, zord tél, a folyó ma is emlékeztet minket arra: ő az úr a gátak között, mi pedig csak csodálói – vagy épp védekezői – lehetünk ennek az elemi erőnek.
Fotó: Frank Yvette
