Egyre több előadás előtt izgul, színpadra lépés után azonban továbbra is ugyanolyan szenvedéllyel játszik, mint az elmúlt években bármikor. Rendkívül fontos számára, hogy kialakuljon a közönség és közte a kapcsolódás, ekkor biztos abban, hogy a nézők értik, amit mondani akar. Színházi pályáról, elismerésekről, színházcsinálásról, családról és szabadidőről is kérdeztük Fekete Gizi, Jászai Mari-díjas színművésznőt, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagját.
Ha azt mondjuk, hogy színház, akkor önnek mi jut először eszébe a gyerekkorából?
A cirkusz. Cibakházán születtem, ezt követően ugyan Debrecenbe költöztünk, de a nyarakat Cibakházán töltöttem, ahol sokat vendégeskedett a vándorcirkusz. Ennek hatására első körben cirkuszi artista szerettem volna lenni. Az első igazi színházélményem, a debreceni színház egy gyerekelőadása volt, ahová édesapám vitt el egy alkalommal, karácsonykor. Ezt követőn aztán több gyermek és felnőtt előadást is megnéztünk együtt, a szüleim ugyanis nagyon szerettek színházba járni. Az első moziélményem később ugyancsak Cibakházához volt köthető, ott voltam először moziban.
Ekkor vált vonzóvá a színházi pálya?
Érdekes, de nem. A cibakházi nagymamámnál sokat hallgattam a rádiót, amelyben a rádiójátékok akkor aranykorukat élték. Ő természetesen az összes színész hangját ismerte, és talán ekkor vált számomra is igazán izgalmassá ez a pálya. Ezt bizonyíthatja az is, hogy a babáimat híres színművésznőkről neveztem el, ilyen volt Petress Zsuzsa vagy Német Marika. Általános iskolás és gimnazista koromban aztán rendszeresen felléptem különböző ünnepségeken, ahol verset mondtam, majd szavalóversenyekre kezdtem el járni, negyedikes gimnazistaként aztán az országos szavalóversenyen első helyet értem el, Federico García Lorca: Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött című versével, ami egy nagyon hosszú, nagyon szép és egyben nagyon nehéz vers is. Ekkor már biztos voltam abban, hogy én színésznő szeretnék lenni. A gimnázium elvégzését követően felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A főiskola befejezése után pedig a Kaposvári Csiky Gergely Színház tagja lettem, majd a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződtem. Később egy darabig a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban játszottam, 1990 óta azonban a Szegedi Nemzeti Színház tagja vagyok.
A szenvedély kezdetek óta kitart?
Igen, én akkor is és most is ugyanolyan szenvedéllyel játszom, készülök egy-egy bemutatóra és ugyanúgy izgulok, sőt, talán most még jobban, mint a pályám elején. Ez viszont nem jó, mert hátráltat a teljesítményben.
Azt megfejtette már, hogy ez mitől lehet?
Nem sajnos. Talán mert már nagyobb a felelősség, nagyobbat lehet bukni, nem tudom.
A sok-sok elismerés, amit eddig Szeged városától kapott, milyen érzéseket kelt önben?
Nagyon boldoggá tesz. Érzem a szeretetet, jólesik, hogy odafigyelnek rám. Az pedig különösen jól esik, ha például a kozmetikusnál, a mellettem lévő ágyon fekvő hölgy, megfogja a kezem és azt mondja: „Úgy szeretem hallani a hangod!” Jólesik, hogy megszólítanak az uszodában, az utcán, vagy épp a kisboltban. Magukénak tekintenek az emberek, igazi színész-közönség kapcsolat ez. És én erre nagyon büszke vagyok. Ugyanakkor azt is érzem, érezhetem, hogy országos viszonylatban is elismerik a munkám és ismernek, tudják, hogy ki vagyok. Sok kolléga küldi üdvözletét más városokból azon kollégákon keresztül, akik például nálunk vendégszerepelnek. És ennek nagyon örülök!
Mi lett volna, ha mindez Budapesten történik önnel?
Biztosan egész más lett volna minden. Máshogy alakult volna a magánéletem és a karrierem is. Egy pesti színészi lét, annyi áldozatot követel… sokkal többet, mint egy vidéki. Másképp, mint egy vidéki. Én viszont elégedett és boldog vagyok, nem érzem magam kevesebbnek a fővárosi kollégáimtól.
Nehezebb egy vidéki színháznak, színművésznek, mint egy fővárosinak?
Talán igen, de én nem érzem pejoratívnak a vidéki szót, sőt, kikérem magamnak, hogy ezt pejoratívan használják. Jó színházat kell csinálni, és, ahol vagy, ott kell jó színházat csinálni. Nekem itt kell jó színházat csinálnom, ez azonban sok összetevős és nem csak rajtam múlik.
Milyen jelentősége van/lehet egy színháznak?
Az élet egy csodálatos része a színház. Olyan élményt nyújt, ami megismételhetetlen, amit sehol máshol nem kap az ember. Sem az online térben elérhető előadások, sem a mozi nem tudja pótolni a színházat. A színház összhatása a közönségnek és a színészeknek: akkor, ott, pontosan abban a pillanatban – ez egy varázslat és ezt a varázslatot semmi mással nem lehet pótolni.
Tudna mondani olyan színházi előadást, amiről azt gondolja, hogy kötelező vagy legalábbis ajánlott azt látni?
Egy színházi előadás mindig csak aznapra, csak akkora érvényes. Nem lehet tudni, hogy milyen lesz a következő. Ahogy a közönség és a színészek között létrejövő kölcsönhatás is mindig csak ott, akkor, arra a pillanatra érvényes. Nem lehet felakasztani a falra, mint egy festményt. Nem lenne fair kötelezővé vagy ajánlottá tenni valamit, amiről egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan jó lesz, mint, amikor először bemutatták.
Ha jól tudom, önnek az okozza a legnagyobb örömet, ha egy előadás során megteremtődik az a fajta csönd, ami közben mégis sok mindent elmond.
Igen, ez így van, nagyon szeretem azokat a csöndeket, amelyek megteremtődnek a közönség és köztem, ekkor érzem igazán azt a kézfogást a közönség részéről, amiből tudom, hogy jönnek velem. De nagyon szeretem a nevetést is, mert az tulajdonképpen ugyanezt jelenti, csak egy másik előjellel. Ilyenkor egy hullámhosszon vagyunk, értik, amit csinálok, így játszunk együtt.
Magánemberként is ennyire nyitott?
Én úgy gondolom, hogy igen, az vagyok.
Mivel telik a szabadideje?
Nagyon szeretek úszni, kirándulni, utazni. Ezekkel kapcsolódom ki.
Ha jól olvastam, a gyermekei külföldön élnek, és mind a ketten művészi pályán mozognak. Nem fordult meg a fejében, hogy lebeszéli róla őket?
Igen, ez így van, és nem, mert, ahogy oly sok minden más is, ez is elve elrendelt volt. A fiam 4 éves volt, amikor először a kezébe vette hegedűt, azóta elválaszthatatlanok. Ő hegedűmészként dolgozik. A lányom pedig már gyerekkorában imádta a zenét, a táncot és a színpadot, belőle operaénekes lett.
A menye pedig spanyol.
Egészen pontosan katalán és flamenco táncos. Nagyon kedves, nyitott, és szerethető, jelenleg magyarul tanul, én pedig igyekszem felzárkózni az angol nyelvből, hogy minél többet tudjunk egymással kommunikálni.
Mire a legbüszkébb?
Természetesen a gyerekeimre és arra, amit elértem.
Pósa Tamara
Fotó: Frank Yvette
