Édesapa, színész, drámaíró és mindemellett a spanyol nyelv mestere. Rédei Roland, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze számára középiskolás korában vált egyértelművé, hogy a színpadon a helye. Sokszínűsége számos szerepbe bújtatta az elmúlt években, amelyek közül többre is meghatározóként tekint. Kezdetekről, szerepekről, színházcsinálásról, a szegedi színészt kérdeztük.
Mikor és milyen apropó kapcsán döntött úgy, hogy színész lesz?
Azt hiszem, nem tudom ezt a döntést egy konkrét eseményhez, vagy időponthoz kötni, sőt, azt sem tudom, hogy döntés volt-e egyáltalán. Ebből a szempontból eléggé fatalista vagyok, valahogy úgy érzem, hogy ez másképp nem is lehetett volna, szükségszerű volt, hogy itt kössek ki. Pedig viszonylag későn érkezett a színház az életembe, körülbelül a középiskolás éveim vége felé. Onnantól kezdve viszont, valahogy minden magától értetődően működött a csalódások és kudarcok ellenére is, merthogy ezeknek is szükségszerűen jönniük kell ezen a pályán. Akkoriban egy sikertelen színműs felvételi olyan volt, mint egy világvége (a sok másik világvége mellett, merthogy ezekből is nyilvánvalóan többnek kellett lennie), ma már tudom, hogy egy ilyen hasraesés is csak előrébb lökött, mentem tovább dacból, kíváncsiságból és hitből. És szerettem minden állomást (akkor is, ha utáltam őket): kezdve az utazó hakniszínházzal és a véget nem érő reggel nyolcas Rémusz bácsi előadásokkal, a békéscsabai stúdión át a Pesti Magyar Színiakadémiáig. Ezeken a helyeken nőttem fel, már inkább azután, hogy betöltöttem a tizennyolcat.
Az eddig eljátszott szerepek közül melyik és miért volt meghatározó?
Sok ilyen van. A legelső szerepemet egy középiskolai barátom darabjában játszottam végzős koromban. Csókolózhattam benne egy lánnyal, aki nagyon tetszett. Részemről nagyjából ennyiről is szólt az a darab, és ezzel nem leminősíteni akarom az akkori előadásunkat, sőt, gyönyörű felismerés volt számomra, hogy a színpadon megtehetek dolgokat, amiket a való életben nem biztos, hogy meg tudok vagy meg akarok élni. Ez esetben mondjuk tudtam és akartam is, mert később feleségül vettem azt a lányt. De például Borovics Tamást megverni sem tudom, meg persze nem is akarom, mégis marha jól esett, hogy megtehettem mindezt az Egerek és emberekben. Persze az az előadás sem csak emiatt volt meghatározó, pont fel is emlegettük Boróval nemrégiben. Ezekkel a példákkal nem azt akarom mondani, hogy én a színpadon csókolózni és verekedni szeretek, hanem inkább azt, hogy szerintem azok az előadások a legmeghatározóbbak, amelyek tágítják azt az érzelmi-pszichológiai spektrumot, amelyben az ember kicsit színészként, kicsit magánemberként kényelmesen mozoghat. Szóval ezen a két előadáson kívül még rengeteg meghatározó szerep van az életemben, és valószínűleg, ha egy másik napon kapom ezt a kérdést, más előadásokkal és más sztorikkal jönnék elő.
Mit jelent az ön számára a színjátszás?
Hát, valószínűleg össze tudnék hozni erről egy elsőkörös szakdolgozatnyi elmélkedést, de ha egészen pontos választ akarok adni, akkor: nem tudom. Tényleg nem. Vagy legalábbis sejtek valamit, amit megfogalmazni nem nagyon tudok, így marad az a végtelenül suta megoldás, hogy olyan fogalmakat pakolok egymás mellé, mint például a kíváncsiság, a szenvedély, ösztönlét, nárcizmus, megfeszülés és feloldás, ilyenek…
Ha jól tudom, egy kisebb szünet is volt a pályájában, mi volt ennek az oka?
Azt hiszem, hogy az előbb említett első két fogalom (kíváncsiság, szenvedély) apadt el akkoriban a szakmai életemből. Helyette maradt az üres nárcizmus, immár kíváncsiság nélkül, ami miatt öncélúnak és végeredményben örömtelennek éreztem a színházi munkáimat. Az volt a szerencsém, hogy egy másik vonalon meg tudtam találni azt, amiért égni érdemes: ez volt a spanyol nyelv szeretete. Öt nagyon szép egyetemi év után aztán nemcsak úgy éreztem, hogy tud érdekelni a színház, hanem egyenesen ki voltam rá éhezve. Szóval lehet, hogy az efféle böjtök jótékony hatással lehetnek és nem is csak a színészekre, hanem más színházi alkotókra is.
Drámaíróként is bemutatkozott. Miért volt ez az ön számára fontos?
Akkoriban kezdtem el szövegeket írni, amikor még az egyetemen tanultam spanyol szakon, tehát még tartott a kvázi színházmentes időszak. Nem az volt fontos számomra, hogy drámaíróként bemutatkozhassak, hanem az, hogy találjak olyan formát, ami lehetőséget ad az önkifejezésre, és az önreflexióra. Nyilván a színházi múltam miatt is, de azt láttam, hogy eléggé kényelmesen érzem magam a dialógok között, sőt túllépve az analitikus megközelítéseken, azt láttam, hogy szórakoztat az írás, örömömet lelem benne. Valójában a színész és a drámaíró nem is áll annyira távol egymástól, mint elsőre gondolnánk, mindkettőhöz kell valami mélyen empatikus azonosulni vágyás, ugyan úgy, mint ahogy – és most kicsit visszakanyarodok egy előbbi kérdéshez – a színpadon megélt első csók és egy empatikusan megírt első csók között sincs borzasztó nagy különbség.
Mit gondol a mai magyar „színházcsinálásról”?
Nincs olyan átfogó kép a fejemben, hogy hitelesen és jól tudjak erről nyilatkozni. Arról tudok beszélni, ami engem is közvetlenül érint, mint színházcsinálót. Mint a Szegedi Nemzeti Színház színésze azt látom, hogy egy vidéki társulat éves szerződéssel rendelkező színészeiként, mi egészen kivételes helyzetben vagyunk abból a szempontból, hogy nem kell azon görcsölnünk, mi lesz két-három hónap múlva, lesz-e munka, kellek-e majd valakinek a következő castingon, ráadásul az utóbbi évadokban bemutatott előadások témái és kérdésfelvetései is jól mutatják, hogy országos viszonylatban is, mi a szabadabban és bártabban gondolkodó, színházcsináló rétegekhez tartozunk és merünk tartozni, ami szerintem jó, sőt iszonyatosan fontos. Másrészt, minket is, és engem is érint a kulturális szféra tudatos eljámborítása, a támogatások megkurtítása, vagy azok ideológiai alapon történő szétosztása. Saját független előadásomat játszani csak gazdasági alapon tudom, vagy tudnám, pusztán a jegybevételekre támaszkodva, arra viszont egy átlag magyar családnak nincs kerete, hogy olyan áron vásároljon jegyet, ami fenn tud tartani akár egy nagyon szerény büdzsével rendelkező produkciót is. Szerencsére akadnak olyan független támogatók, akik átlátják ezt a problémát, és megmentenek egy-egy keservesen túlélni vágyó bemutatót, ez történt a Szahara című produkció szeptemberi előadásaival is.
Zárásképp: mivel tölti szívesen szabadidejét?
Nagyon szeretek aludni. Szívesen megyek futni, vagy görkorizni a gyerekeimmel – most már jön az esős, hideg időszak, úgyhogy a korit le kell tenni, de remélem azért, hogy lesz alkalmunk elmenni túrázni még a tél beköszönte előtt. Ha pedig mégis itthon maradunk, akkor nyilván meg kell tanulnom néhány új videójátékkal játszani (ez nekik pillanatok műve, nekem küzdelmes, izzadságos munka), mert a Minecraftot már megunták, pedig abban már egészen jó vagyok.
Pósa Tamara
Fotó: Frank Yvette
