Sallay Tibort bizonyára senkinek sem kell bemutatni. A röszkei cipészmester egyedi, minőséges, kézzel készült lábbeliket gyárt hosszú évtizedek óta. Emellett nevével több mint két évtizede összeforr a gyönyörű hímzésekkel díszített szegedi papucs is, melynek párja nincs. Mestersége azonban, a többi mesterséghez hasonlóan most veszélybe került.
Mikor és milyen apropó kapcsán vált önből cipészmester?
Eredetileg szabó szeretettem volna lenni, mivel édesapám is ezt a hivatást űzte. Ennek ellenére az általános iskola elvégzése után, vasesztergályosnak tanultam, minek után végül mégis szabó lett belőlem egy pár évre. A nagyszüleim és a nagybátyám cipészmesterek voltak, így ez a hivatás nem állt tőlem oly távol, ám az igazi inspirációt egy az akkori Jugoszláviában látott, espadrilles (spanyol eredetű, nyári cipő) adta, amit én magam is meg akartam csinálni. A nyolcvanas években nagy divat volt ez a spárgatalpú vászoncipő, és mivel itthon még nem lehetett kapni, én egy jugoszláviai utazás során szereztem be magamnak belőle egyet. Nagyon kényelmes volt, addig hordtam, amíg tönkre nem ment. Majd elhatároztam, hogy magam is készítek egyet. Az első, kísérleti darabok után aztán a barátok és ismerősök is felfigyeltek rá, és sorra kérték, hogy nekik is csináljak. Így indult minden, így talált rám a szakma, amit később nagy mesterektől sikerült elsajátítanom.
Ennek immár sok-sok évtizede, ezért hadd kérdezzem meg: miben változott a hivatása az elmúlt években, ha változott?
A legnagyobb változás, hogy kevesebben lettünk és nincs utánpótlás. De az alapanyagot illetően is történt némi módosulás, mégpedig, jó minőségű, igazi bőrt idehaza már nem lehet kapni, mióta a bőrgyárak bezártak. Mi azonban a kezdetek óta csak eredeti bőrrel dolgozunk, ezért kénytelenek vagyunk mindezt külföldről beszerezni. Ez pedig azt eredményezni, hogy a cipők időről-időre többe kerülnek, a kuncsaftkör pedig valamelyest átalakult. Egyedül az eszközök és maga a cipőkészítés folyamata maradt a régi.
Ebben a rohanó világban, ahol már minden pillanatok alatt beszerezhető, akár személyesen, akár az interneten, önnek mennyire nehéz fenntartani a boltot?
Nagyon nehéz, megváltoztak az igények, ma már sokkal kevesebben vannak azok, akik számára egy jó cipő, igazi érték. Nem beszélve az árakról. Sajnos tele van a piac olcsó, „egyszer” használatos lábbelikkel, amit bárki megtud fizetni. A kézzel készült cipőkre viszont csak kevés embernek futja. Külföldön jól látni, hogy más a helyzet… Én a törzsvásárlóimnak – akik között akad magyar és külföldi egyaránt – köszönhetem, hogy még nem adtam fel.
Mit gondol, tapasztal, a mesterségeknek mekkora jelentősége van ma Magyarországon?
Sajnos nem nagy jelentőséggel bírnak ma már a mesterségek idehaza. Ezt jól bizonyítja az is, hogy nincsenek olyan képzések, amelyek során a mesterségek alapvető elméleti és gyakorlati csínját-bínját el lehetne sajátítani. Minden bizonnyal ennek az is az oka, hogy nincs is rá igazi igény. Persze akadnak kivételek, de ők kevesen vannak. Ezek a szakmák, ha akarjuk, ha nem, előbb-utóbb eltűnnek.
Több mint húsz éve, hogy elsajátította a legendás szegedi papucs készítését is, sőt azóta úgy tudom, ön az egyetlen, aki a környéken a feleségével együtt ezzel foglalkozik.
Ez így van, a papucsok elkészítéséhez is rendkívüli precizitásra és türelemre van szükség. Jelenleg két hímzőasszonnyal dolgozunk együtt, akik hozzánk hasonlóan nagy örömmel tartják életben a szegedi papucsot. Szerencsére minderre igény is van, a klasszikus, és az egyedi darabokat is keresik úgy az idehaza, mint a külföldön élők.
Zárásképp: miért szereti hivatását?
Azt gondolom, ha az ember valamit tud, azt szívesen csinálja, főleg, ha örömét leli benne. Én pedig örömömet lelem az alkotásban, ugyanis minden cipő, minden papucs egyedi, személyre szabott, mindegyik egy alkotás.
Pósa Tamara
Fotó: Frank Yvette
